A demokratikus jogállam nélkülözhetetlen összetevője a kormánytöbbség és ellenzék szabad és méltányos versengése. A politikai verseny szabadsága mindenekelőtt azt jelenti, hogy mindenki egyedül vagy más egyénekkel közösségben a következményektől való félelem nélkül képviselheti nyilvánosan véleményét, részt vehet a választási küzdelemben, és hogy az állampolgárok egyszerűen, különösebb anyagi vagy időbeli költségek nélkül értesülhetnek a politikai szereplők álláspontjáról és a választói döntés meghozásához szükséges információkról. A verseny méltányosságának alapkövetelménye, hogy a kormánytöbbség és az ellenzéki pártok hozzávetőlegesen egyforma esélyekkel és feltételekkel férjenek hozzá a nyilvánosság fórumaihoz, a fizikai és virtuális közterekhez. Mivel az állampolgárok túlnyomó többsége a politikai verseny eseményeiről nem közvetlenül, hanem a médián keresztül értesül, a szabad és méltányos verseny alapvető feltétele a szabad sajtó, amely egyrészt beszámol a kormány és ellenzék küzdelméről, másrészt önálló szereplőként is érdemi információt szolgáltat a választói döntésekhez.

A kormány és ellenzék közötti szabad és méltányos politikai versengés jelentősége nem csak abban áll, hogy biztosítja a közhatalom birtoklásának és gyakorlásának a legitimitását, hanem abban is, hogy lehetővé teszi a közhatalom számonkérhetőségét és elszámoltathatóságát. Az állampolgárok alapvető érdeke, hogy reális képet alkossanak a kormány teljesítményéről, az ellenzéknek pedig az, hogy a nyilvánosság elé tárja a kormány hibáit, visszaéléseit vagy tévedéseit. A politikai verseny így összekapcsolja a közérdeket az ellenzék sajátos politikai érdekeivel: az ellenzéki jogosítványok – vizsgálóbizottság, interpelláció, azonnali kérdések stb. – nem csak az éppen ellenzékben lévő pártoknak adnak politikai lehetőséget, de egyben a közérdeket is szolgálják. Ahogy elvileg a kormány sem csupán az őt megválasztó többség nevében és érdekében kormányoz, hanem a politikai közösség egésze képviseletében, úgy az ellenzék is a közösség egészét képviseli, amikor az elszámoltathatóság eszközeivel jól vagy rosszul él.

Magyarországon a szabad és méltányos politikai verseny általános háttérfeltételei már évek óta hiányosan érvényesülnek. A közéleti jellegű (nem bulvár) hírfogyasztásban még mindig nem elhanyagolható szerepet játszó állami média és hírügynökség a kormánypropaganda kevéssé leplezett szócsöveként működik, a nagy kereskedelmi tévék pedig politikai tartalmat alig-alig közvetítenek, reális tájékozódásra alkalmatlanok. A nem bulvárjellegű nyomtatott és internetes közéleti sajtó nagyobbrészt szabadnak tekinthető, de ezek együttes olvasottsága sem éri el a felnőtt lakosság húsz százalékát, még a függetlennek mondható, vagy az ellenzékhez húzó kis rádió- és tévécsatornákkal együtt sem. A választási rendszert, beleértve a választásokon szavazni jogosultak körét, valamint a kampány szabályait is, a fideszes kormánytöbbség egyoldalúan, az ellenzékkel való érdemi tárgyalásra való legcsekélyebb hajlandóság nélkül a maga előnyére újraírta. A választásokat ellenőrző legfőbb szervet saját pártdelegáltjaival töltötte fel. Kísérletet tett a jogfosztó előzetes regisztráció bevezetésére, és a célról továbbra sem mondott le végleg.

Ebbe a vonulatba illeszkedik egy sor újabb intézkedés és egyedi döntés, amelyek már közvetlenül az ellenzéki pártok, a politikailag aktív állampolgárok más csoportjai, illetve a sajtó lehetőségeit korlátozzák. A kétharmados kormánytöbbséget az elmúlt három évben csak ritkán és rövid időre sikerült megzavarni, elbizonytalanítani, magyarázkodásra vagy időleges meghátrálásra kényszeríteni. Ezekben az esetekben közös, hogy vagy a gyülekezési jog, vagy az információszabadság gyakorlása idézte elő a kormányzat számára kínos helyzeteket (diáktüntetések, földügyek, trafikpályázat). A kormánytöbbség válaszul nehezíti e jogok gyakorlását.

1. A gyülekezés szabadságát szabályozó jogban eddig nem történt változás, de a jogalkalmazás és politikai befolyásolás iránya eltéveszthetetlen. Már az előző, baloldali kormányzat is visszatérően élt a közterület-foglalás és műveleti területté nyilvánítás eszközeivel e szabadságjog korlátozására, ezt a jogkorlátozó gyakorlatot a jelenlegi kormány folytatja. Új elem a tüntetés helyszínére vezető tömegközlekedés utasított korlátozása (márciusi tüntetés a várban), az akciózó egyetemisták – egyetemi autonómiát is sértő – megfélemlítése a Nemzeti Nyomozó Iroda emberei által (egyetemfoglalók), vagy a tüntetések betiltása miniszterelnöki kívánságra. Aligha lehet kétséges, hogy ezeknek az intézkedéseknek a szándékolt hatása a közvélemény fokozatos hozzászoktatása ahhoz, hogy a gyülekezési jog politikai kívánságra korlátozható.

2. A közérdekű adatigénylés a sajtó és az ellenzék nélkülözhetetlen eszköze a kormány számonkérésére. Ez a szabadságjog eddig viszonylagos épségben vészelte át a jogállam 2010 utáni visszabontását, ám a trafikbotrányt már nem élhette túl. A nemrég elfogadott törvénymódosítás tág teret ad a közhatalomnak a számára kínos információk visszatartására.

3. A sor eddigi utolsó eleme az ellenzéki parlamenti képviselők politikai megnyilvánulásainak súlyos elnyomása. Ez sem előzmények nélküli: korábban a kormánytöbbség már megakadályozta ellenzéki kezdeményezésű vizsgálóbizottság létrejöttét, noha a szükséges számú aláírás összegyűlt. Ezt követte a tavalyi év végén elfogadott ún. országgyűlési törvény, amely szinte parttalan teret adott a parlamenti ülést vezető elnöknek arra, hogy korlátozza a képviselők – a gyakorlatban kizárólag az ellenzéki képviselők – sértőnek talált megnyilatkozásait az Országgyűlés „méltósága” védelmében. Így nyílt lehetősége a házelnöknek arra, hogy a neki nem tetsző (és egyébként az előző ciklusokban az akkor ellenzékben lévő fideszes képviselők által készítettekhez hasonló) táblákat felmutató képviselőket komoly pénzbírsággal sújtsa. Ez a törvény az EKINT értelmezése szerint súlyosan alkotmányellenes, de még elmondható róla, hogy remélt megsemmisítéséig legalább formális jogalapot ad a parlamentarizmust korlátozó házelnöki önkényhez. Ugyanez nem állítható az országgyűlés elnökének legutóbbi lépéseiről. A házelnök ezúttal ellenzéki interpelláció elmondását tiltotta meg, amire sem az említett országgyűlési törvény, sem pedig a módosított házszabály nem ad alapot. Ezek a lépések együttesen a parlamentarizmus megcsonkítását eredményezik.

A különböző lépéseket érdemes egymással összefüggésben szemlélni. A parlamenti ellenzék fokozatosan szűkülő megjelenési lehetőségei a médiában, továbbá teljes marginalizálásuk az alaptörvény és más, lehetőségeiket súlyosan érintő kétharmados törvények meghozásakor törvényszerűen vezetett oda, hogy e pártok – és más aktivista csoportok – a látványosabb és időnként radikálisabb eszközök felé fordultak, mert ez adott lehetőséget a közvélemény ingerküszöbének elérésére. Most a kormánytöbbség ezeket a csatornákat korlátozza lépésről lépésre. Nem lehetetlen, hogy az eredmény további radikalizálódás lesz.

Eötvös Károly Intézet

A Policy Solutions politikai elemző intézet a Mediánnal közösen 500 fős országos reprezentatív telefonos kutatást végzett a trafiktörvény lakossági megítéléséről 2013. május 4-én és 5-én. Arra a kérdésre, hogy hallott-e a Nemzeti Dohánybolt pályázatok eredményeiről, a lakosság 29 százaléka válaszolt nemmel, miközben a magyarok túlnyomó többsége, 71 százaléka már értesült erről a hírről. Nem azonos mértékben tájékozottak a kormánypárti és az ellenzéki szavazók: míg a Fidesz-szavazóknak csak a kétharmada hallott a trafikügyről, addig a baloldali ellenzéki szavazók több mint négyötöde volt tájékozott.    

A közvélemény-kutatás alapján látszik, hogy a lakosság alapvetően elutasítja a Nemzeti Dohányboltok ötletét: amíg 18 százalék azok aránya, akik a kormányra bíznák ezt a döntést, addig a magyarok 56 százaléka nem ért egyet azzal, hogy a kormány döntse el, ki árusíthat dohányárut egy adott településen. 23 százalék nem tud állást foglalni az ügyben. Ugyanakkor, még a Fidesz-szavazók egyharmada is elutasítja, hogy az Orbán-kormány döntsön abban a kérdésben, hogy hol lehet cigarettát árulni.

Az elmúlt hetekben két konkurens álláspont jelent meg a sajtóban a Nemzeti Dohányboltok pályáztatásával kapcsolatban. Az egyik álláspont amellett érvelt, hogy a kormány elsősorban a benyújtott pályázatok alapján döntött, és a szakmailag legfelkészültebb személyek kaptak trafiknyitási jogot. Ezzel szemben a másik álláspont szerint a kormány elsősorban politikai szempontok alapján döntött, és többnyire a Fideszhez kötődő személyek kapták meg a Nemzeti Dohányboltokat. Jelenleg a magyarok relatív többsége, 43 százaléka gondolja úgy, hogy elsősorban a fideszes ismerősök kapták a dohányárusítási koncessziókat, míg a megkérdezettek 26 százaléka gondolja másképp. A megkérdezettek 28 százaléka nem tud állást foglalni az ügyben. Még a kormánypárti szavazók közül is minden negyedik (24 százalék) korrupciógyanúsnak ítéli a pályázatot.

A kutatásában arra a hipotetikus kérdésre, hogy „Ha Önnek lehetősége lenne felülvizsgálnia a trafikpályázat eredményét, hogyan döntene?”, a megkérdezettek elsöprő többsége, 61 százaléka úgy válaszolt, hogy érvénytelenítené a kormány döntését, és továbbra is engedné a régi trafikoknak a dohányáru forgalmazását. Ez a kérdésre válaszolni tudók 76 százaléka. A megkérdezettek 19 százaléka hagyná meg a jelenlegi formájában a döntést. A pártokhoz nem kötődő, „bizonytalan” szavazók és a jobbikos szavazók kétharmada is a trafikpályázat érvénytelenítése mellett tenné le a voksát, de még a Fidesz-szavazók körében is kisebbségben vannak azok, akik kizárólag a most kiválasztott személyekre bíznák a dohányárusítást.

Tüske volt a kormánypártok körme alatt

Az információs jogok mostanáig alapvetően túlélték az elmúlt éveket, noha a nemzeti együttműködés a független jogvédelem megszüntetésével és közvetlen politikai érdekeit szolgáló törvénymódosításokkal információs jogainkat eddig is rombolta. Ám most, azután hogy a kormány és a Fidesz pártszervezetei a kisemberek, a boltosok kisemmizésével, az állami korrupció minden jelenségével átitatott trafikjog elosztásával a hazai közvélemény előtt beégtek, az egyre szélesedő botrány elől az információs jogok általános pusztításával próbálnak kimenekülni. Nyilvánvalóan felmérték, hogy versenyképesnek látszó ellenzék hiányában is komoly politikai kockázatokat hordoz a kormányzat közpénzköltéseire vonatkozó adatok nyilvánossága.

Ezzel valójában önmagukat vádolják.

Pusztítás

Az ésszerű ok nélkül kivételes sürgős eljárásban elfogadott törvény megszünteti a közérdekű adatok megismerésének általános érvényét. Ezt úgy éri el, hogy kivonja az információszabadság törvény általános hatálya alól azokat a jogviszonyokat, amelyeket külön törvények is szabályoznak. Ezzel a mindannyiunkat megillető megismerési és adatterjesztési jogok sora vész el. Sőt, az ügyfelek, érdekeltek jogait rendező iratmegismerési szabályok és a többletjogosultságot nyújtó szabályok mögül is kikerülnek az információszabadság garanciák.

a) Ezentúl nem lesz nyilvános az eddig nyilvános ismeret, amely az adatszolgáltató hatóság szerint(!) valamilyen „üzleti tevékenység végzése szempontjából aránytalan sérelmet okozna”.

b) A törvény azt a jogállami jogalkalmazásban értelmezhetetlen, alattomos rendelkezést vezeti be, amely szerint nem kell azt az adatkérést teljesíteni, amely az „ellenőrző szervek ellenőrzési jogosítványaival azonos mélységű és terjedelmű adatbetekintést” eredményezne. Ez utat nyit az olyan jogértelmezés előtt, amely az állampolgárokat és szervezeteiket elzárja mindazon adatok megszerzése elől, amellyel az állami ellenőrző szervek rendelkeznek vagy – ellenőrzési jogosítványaikból adódóan – rendelkezhetnének. A kormányzat esetében az egyik ilyen ellenőrzési szerv a közigazgatási miniszter irányítása alatt álló KEHI (Kormányzati Ellenőrzési Hivatal). Ezért a szabály akár úgy is értelmezhető, hogy a közérdekű adatok a törvény szerint olyan „mélységben” és annyiban ismerhetők meg, amennyiben Navracsics Tibor nem tart rájuk igényt.

c) A törvénymódosítás a személyes, de az adatalany közfunkciójából fakadóan nyilvános adatok (pl. az állami vezetők részére juttatott kifizetések) terjesztését is korlátozza, éspedig úgy, hogy a célhoz kötött adatkezelés követelményét ezen adatok kezelésére is előírja. Ez a rendelkezés kívánja útját állni az olyan honlapok működtetésének, amelyek a közérdekből nyilvános adatokat a széles nyilvánosság számára teszik közzé.

d) A jogfosztó rendelkezéseket a hatályos törvények által már benyújtott adatkérésekre is alkalmazni kell, vagyis az új szabályokat a már folyamatban lévő ügyekre is kiterjesztik.

Van-e ellenszer?

A törvényalkotási folyamat csak kihirdetéssel fejeződik be, ezért halvány reménysugárt jelent, hogy a köztársasági elnök az olyan ügyekben, amelyek a nemzeti együttműködés életbevágó érdekeit alapjaiban nem veszélyeztetik, eddig hajlandó volt fellépni. Ezt most sem tekinthetjük kizártnak. Ha pedig az államfő megszegi alkotmányos kötelezettségét, és aláírja a törvényt, a törvény alkalmazására kényszerülő a közérdekű adat kiadásáért folytatott perekben eljáró bírák kérhetik az Alkotmánybíróságtól a törvény felülvizsgálatát. Ez nem csak joguk, de törvényi kötelezettségük is.  Eddigi tevékenysége alapján kevés esélyt látunk rá, de felszólalhatna a közérdekű nyilvánosságát súlyosan csorbító szabályozás ellen – függetlenségét bizonyítandó a kormányzati érdekektől – a Nemzeti Adatvédelmi és Információszabadság Hatóság is.

Eötvös Károly Intézet, Magyar Helsinki Bizottság

Közben kiderült, Péterfalvi Attila inkább támogatta a módosítást.

A levélben szavazók névjegyzéke

A választási eljárási törvény (Ve.) utolsó nagyobb volumenű módosítása óta slágertéma a levélben szavazók névjegyzékének nyilvánossága. A személyes adatokat leszámítva azok teljes tartalma közérdekű, s mivel a Ve. nem rendelkezik azoknak sem a nyilvánosságáról, sem a titkosságáról, azoknak főszabály szerint elérhetőnek kell lenniük. Ezt már eddig is sejthettük, de az bizonytalan, hogy az Országos Választási Iroda (OVI) korábbi jó gyakorlatát megtartja-e a még fel sem állt Nemzeti Választási Iroda (NVI). Az OVI ugyanis korábban törvényi kötelezettségét is meghaladva biztosította a választási adatok nyilvánosságát. Most is az lenne a szerencsés, ha a regisztrációs időszak első pillanatától kezdve az NVI naponta frissülő adatokat tenne közzé a határon túlról feliratkozottakról, ahogy a levélszavazatok beérkezésétől kezdve is folyamatos adatszolgáltatásra volna szükség. A Ve. mindezt nem biztosítja, de nem is tiltja meg; ha a törvényt nem is módosítják, a végrehajtási rendeletben még elképzelhető, hogy mindez bekerül.

Bodnár Eszter szerint nincs lehetőség arra, hogy területi bontásban hozzák nyilvánosságra a külhoni szavazatokat, mivel a nem Magyarországon élő választóknak a lakóhelyüket nem, csak az értesítési címüket kell megadniuk, amikor regisztrálnak a külhoni névjegyzékre – márpedig ez magyarországi cím is lehet. Pontos, országos bontású eloszlási adataink tehát, úgy néz ki, nem lesznek a határon túlról érkező szavazatokról. Legfeljebb arra adott még az elvi lehetőség, hogy értesítési cím szerinti bontásban közölje az NVI az adatokat, ami a semminél több, de egyben megtévesztő is, mivel a magyarországi értesítési címekről nem fog kiderülni, valójában mely országok állampolgárait rejti.

Fontosabb kérdés, hogy a levélben szavazók névjegyzékét kellő alapossággal tudják-e ellenőrizni a pártok. A teljes nyilvánosság azért nem opció, mert a szlovákiai és az ukrajnai magyar állampolgárokat hátrány érheti, ha kiderül kettős állampolgárságuk. Arra kerestük a választ, hol van az a határ, amely lehetővé teszi a pártok számára, hogy ellenőrizzék a névjegyzékeket, de közben nem sodródik veszélybe egyetlen külhoni magyar állampolgár sem. A Ve. jelen pillanatban csak azt engedélyezi a Nemzeti Választási Bizottság (NVB) tagjai számára, hogy betekinthessenek ezekbe a névjegyzékekbe, de azokról feljegyzést, másolatot nem készíthetnek. A konferencia résztvevői egyetértettek abban, hogy a jegyzetkészítés tilalmát fel kellene oldani, Pozsár-Szentmiklósy Zoltán pedig azt is felvetette, hogy a postai úton beérkező levélcsomagok szavazási iratainak ellenőrzése során az NVI mellett az NVB tagjai is jelen lehessenek.

Ez utóbbi ötlettel egy kritikus pont valóban kiiktatható lehet a rendszerből, de azzal már nem álltatták az előadók a hallgatóságot, hogy a levélszavazatok pártaktivisták általi begyűjtése kizárható volna. Ahol levélszavazás van, ott bizony számolni kell azzal, hogy sokan külső befolyás alatt voksolhatnak.

Márpedig egy választási eljárásban maximálisan meg kellene bíznia a választópolgároknak, legalább annyira, amennyire Halász Iván – ahogy anekdotájában érzékeltette – egy ismerőse bízik az establishmentben, és nem fél fasírtot rendelni egy alsóbb kategóriájú étteremben sem.

Pártdelegáltak száma

A nyilvánosságban elterjedt, hogy a szavazatszámláló bizottságokba vagy két pártdelegáltat küldhetnek a pártok, vagy egyet sem. A Ve. szövegezése elsőre nekünk is gyanús volt, de a konferencián Bodnár Eszter tiszta vizet öntött a pohárba: a törvény két ember delegálását teszi lehetővé, ami egy felső korlátot jelent, alsót nem. A pártok tehát vagy egy vagy két delegáltat küldhetnek a szavazatszámláló bizottságokba.

Kampányszabályozás

A nyakatekert kampányszabályozás értelméhez nem jutottunk közelebb. A mögött, hogy az országos listával nem rendelkező jelölőszervezetek, illetve a független jelöltek számára lehetséges lesz a kereskedelmi rádiókban és tévékben hirdetni, míg az esélyes pártok számára ez tiltott, sokan azt a motivációt vélték fedezni, hogy bizonyos kormányhoz közeli formációk elindíthatnak egy-egy jelöltet (de listát nem állítanak), és a könnyen jött országos médiafelületeken kampányolhatnak a kormánypártok mellett. Ez valóban lehetséges, de ugyanezt a trükköt bevethetik a jelenlegi ellenzéki erők is. A józan észnek ellentmondó szabályozás értelmét Répássy Róbert sem világította meg, azt mondta csak, hogy szerinte ez úgy volna logikus, ha nem az országos, hanem a helyi médiumokra vonatkozna a kispártok ingyen hirdetési lehetőségének biztosítása. Kérdésünkre, miszerint akkor ezt kodifikációs hibának tekinthetjük-e, annyit válaszolt, hogy ő annak tekinti. A törvény szövege ettől még változatlan.

A végtelenül életszerűtlen szabályozás próbájára egyébként aligha kerül sor jövőre, mivel a kereskedelmi tévékre és rádiókra vonatkozó korlátozás várhatóan nem vonatkozik majd a – részben vagy egészben, de – az országgyűlésivel egybeeső európai parlamenti választási kampányra. Ahogy Lamperth Mónika is megfogalmazta, legfeljebb annyi hatása lesz az új szabálynak, hogy a kampányfilmjükben nem Mesterházy Attila, hanem Gurmai Zita mondja majd el ugyanazt a politikai üzenetet. Ha jobban belegondolunk, ez sem jelentéktelen különbségtétel.

Répássy Róberttől azt is megtudtuk, hogy a kereskedelmi tévéknek és rádióknak nem lesz kötelező leadni a hirdetéseket, dönthetnek úgy is, hogy minden politikai szereplőt visszautasítanak. Arra azonban nem kaptunk választ, hogy a nyomtatott és az internetes médiumok számára előírt nyilvános árjegyzék miért nem vonatkozik a köztéri plakátokra – így továbbra is csak sejthetjük.

A kampányfinanszírozás évtizedek óta húzódó ügyéhez sem kerültünk közelebb. Bár Alexa Noémi részletesen vázolta, mik volnának az átláthatóság feltételei, a kormány továbbra sem látszik nyitottnak a civil szféra bevonására.

Esetleges módosítások?

Répássy Róbert először ellenjavalltnak nevezte, hogy a Ve. bármilyen módosításra kerüljön sor egy évvel a választás előtt, végül mégis nyitottnak mutatkozott arra, hogy a választás tisztaságát és az abba vetett bizalmat erősítő garanciákkal kiegészüljön a törvény. A konferencián felmerült szakmai javaslatok így talán nem voltak hiábavalóak.

Ez nem egy részletes konferencia-beszámoló, csak a főbb tanulságokat vettük sorra. Tájékozódhat a konferenciáról például itt és itt, a teljes program pedig itt érhető el.

Regisztráció

Az indokolással együtt 16 oldalas módosító jelentős része az előzetes regisztrációt gyomlálja ki a törvényből; továbbra is a választási irodák feladata lesz tehát a választási névjegyzékek elkészítése (a kormánypárti politikusok által korábban megbízhatatlannak minősített lakcímnyilvántartás adatait is felhasználva). A külhoni magyarok állampolgároknak viszont regisztrálniuk kell ahhoz, hogy gyakorolhassák választójogukat. Az eredeti tervekhez képest változás, hogy ezt nem kell minden egyes választás előtt megtenniük: egy regisztráció tíz évre szól, sőt, minden egyes választáson való részvétel újraindítja az órát.

A külhoni magyarok számára a feliratkozási időszak 2013. november 1-jével kezdődik (de már augusztus 1-jétől kezdve küldhetik a kérelmüket levélben), és a választás előtti 15. nappal zárul le. Bővül a regisztrációs csatornák száma is: nem csak levélben, hanem az ügyfélkapun keresztül, a választások hivatalos honlapján, vagy akár személyesen is feliratkozhatnak.

Névjegyzékek nyilvánossága

Ahogy tegnapi bejegyzésünkben írtuk, titkosított névjegyzékkel elképzelhetetlen a tiszta választás. Márpedig a mai módosító csomag hallgat a levélben szavazók névjegyzékének nyilvánosságáról. Ha nem tudhatjuk, hogy a határon túlról 50 ezren vagy másfél millióan jelezték választási szándékukat, senki nem fogja tudni ellenőrizni, hogy a szavazatszámlálás során az urnából előbukkanó borítékok valóban mind húsvér választóktól származnak-e.

A korábbi szabályozáshoz hasonlóan bekerül viszont a törvénybe a magyarországi névjegyzékek nyilvánossága.

A névjegyzékek rengetegéről és nyilvánosságának szükségességéről további információk a tegnapi bejegyzésben.

Csendtelenítés

A módosító ténylegesen megszünteti a kampánycsend és a kutatási csend intézményét. A szándék már tavaly ősszel megfogalmazódott, az eredeti eljárási törvénybe mégis bekerültek az idejétmúlt és részben már korábban alkotmányellenesnek minősített korlátozások, hogy aztán az Alkotmánybíróság újra kimondja összeférhetetlenségüket az Alaptörvénnyel (is). Az információhoz jutás alapjogát korlátozó idejétmúlt és életszerűtlen szabályozástól, ha sok éves késéssel is, de örömteli, hogy végre megszabadulunk.

Kampány

A módosító legmeghökkentőbb pontja a kereskedelmi rádiókban és tévékben való reklámokra vonatkozó AB-határozat kicselezése: úgy teremt esélyegyenlőséget, hogy diszkriminálja a politikai szereplőket. Az AB ugyanis kimondta (és a módosító csomag indokolása is hivatkozik rá), hogy „a kiegyensúlyozott tájékoztatás megvalósulását akadályozza az a rendelkezés, amely a legszélesebb körben eljutó médiatípus – a kereskedelmi médiaszolgáltatók – esetében tiltotta meg a tájékoztatást is megvalósító politikai reklámok közzétételét”. A törvényhozó ezért mégis lehetővé teszi ezekben a médiumokban a politikai reklámok (ingyenes) elhelyezését, de miközben hangsúlyozza, hogy csak az esélyegyenlőség biztosításával lehet ezt megtenni, kizárólag az országos listával nem rendelkező jelölőszervezetek, illetve a független jelöltek számára biztosítja ezt a lehetőséget, az országos listát állító pártok csak a közszolgálati rádiókban és tévékben jelenhetnek meg. A nyilvánvaló esélyegyenlőtlenséget és életszerűtlenséget várhatóan azzal magyarázzák majd, hogy a tehetősebb politikai erők számára megfizethetők lesznek a nyomtatott és az online médiumok, illetve a köztéri hirdetéseket tarifái, és ezt kívánják azzal ellensúlyozni, hogy kizárólag a kisebb politikai erőknek és a független jelölteknek biztosítják a kereskedelmi tévékben és rádiókban való jelenlétet. Egy alkotmánybírósági kontroll során azonban (amire csodálkoznánk, ha sor kerülne), a gyengébbek ilyen radikális pozitív diszkriminációja aligha bizonyulna szükségesnek és arányosnak.

A politikai motiváció vélhetőleg az ellenzék további aprózása oly módon, hogy esélytelen politikai formációk is csatasorba állhassanak, csak azért, hogy a kereskedelmi médiában ingyenes felületeken megjelenve tegyenek szert országos ismertségre, elvéve a teret a komolyan vehető pártok elől.

A helyenként túlírt törvény továbbra is rendkívül szűkszavú a kampány szabályozásának tekintetében. Nem az esélyegyenlőséget szolgálja, hogy a köztéri plakáthelyeket továbbra sem egységes és nyilvánosan közzétett áron kell értékesíteni, ellentétben a nyomtatott és online médiumokkal. A kampány finanszírozásáról továbbra sem tudunk semmit, pedig legkevesebb tizenöt éve ez az egyik legnyilvánvalóbban korrupt eleme az egész hazai közéletnek.

Kodifikációs hibák

A már több mint fél éve formálódó választási eljárási törvény legfrissebb módosításába is becsúszott legkevesebb két kodifikálási hiba.

1. A 123. § a 2. mellékletre hivatkozik, pedig nyilvánvalóan a 3. mellékletre utal.

2. A 355. § (2) bekezdésének egésze valószínűleg csak a magyarországi lakcímmel nem rendelkezőkre vonatkozik, de ezt csak a második mondatban rögzítették. Azért problémás a megfogalmazás, mert jelen állapotában ellentmondásban áll ugyanennek a paragrafusnak a (3) bekezdésével: az egyik szerint a magyarországi lakcímmel rendelkezők 2013. november 1-jétől, a másik szerint 2014. január 1-jétől kérhetik bizonyos adataik rögzítését.

Névjegyzék-túltengés

Mivel a választási eljárási törvény több pontját megsemmisítette az Alkotmánybíróság, a névjegyzék összeállítására vonatkozó szabályokat alapjaiban kell újragondolni. A törvény módosítása folyamatban van, holnap az Országgyűlés Alkotmányügyi bizottsági tárgyalja is, tehát minden bizonnyal benyújtják a módosító csomagot.

Az egyelőre nem végleges eljárási törvény, a regisztrációt (is) megsemmisítő AB-döntés logikája és kormánypárti politikusok nyilatkozatai alapján arra számíthatunk, hogy főszabályként a magyarországi lakcímmel rendelkező állampolgároknak nem kell majd előzetesen feliratkozniuk, hanem továbbra is a választási irodák feladata lesz a névjegyzékek naprakész elkészítése. Feltehetőleg abban a 2004 óta bevett gyakorlatban sem lesz változás, hogy a szavazás napján külföldön tartózkodó magyarországi magyaroknak jelezniük kell, ha valamelyik külképviseleten kívánnak élni választójogukkal. Újdonság viszont, hogy várhatóan levélben is szavazhatnak majd: ez máris egy újabb névjegyzéket jelent, az ún. levélben szavazók névjegyzékét, a már ismert külképviseleti névjegyzéken kívül.

A fő nóvum, hogy azok a magyar állampolgárok is szavazhatnak, akik nem rendelkeznek magyarországi lakcímmel. Ők jelen állás szerint csak levélben szavazhatnak, de a külképviseletre is eljuttathatják a borítékot a választást megelőző tizenöt nap során.

A névjegyzékek rendszerét tovább bonyolítja, hogy a Magyarországon élő nemzetiségek a pártok országos listája helyett választhatják azt az opciót is, hogy nemzetiségi listára szavazzanak, ehhez pedig az kell, hogy nemzetiségi választópolgárként vetessék magukat névjegyzékbe. (Ráadásként azt se felejtsük el, hogy várhatóan egy napon lesz az országgyűlési választás az európai parlamenti választással, ami egy újabb, sok ponton eltérő névjegyzék elkészítését igényli – de ezzel most nem foglalkozunk.)

A névjegyzékek nyilvánossága

Összegezve az eddigieket, jelen tudásunk szerint, lesz egy központi névjegyzék, amelyre minden magyarországi lakcímmel és választójoggal rendelkező magyar állampolgár felkerül. Innen lehet átjelentkezni a külképviseleti névjegyzékre, a levélben szavazók névjegyzékére vagy a nemzetiségi névjegyzékre. A külhoni magyaroknak viszont mindenképp regisztrálniuk kell – jelen állás szerint a levélben szavazók névjegyzékére.

Bár a félkész eljárási törvényben – a korábbi szabályozással ellentétben – nem szerepel a névjegyzék közszemlére tétele, a választás tisztaságához feltétlenül szükséges (magyarországi) választókerületi és szavazóköri statisztikai adatok nyilvánosságát biztosítja: „A szavazókörök és választókerületek nyilvántartását a Nemzeti Választási Iroda a választások hivatalos honlapján folyamatosan közzéteszi.” A törvény 1. mellékletéből kiderül, hogy ez megnyugtatóan részletes adatokat jelent. A szavazóköri névjegyzéken az is megjelenik, hogy kik azok a választópolgárok, akik kérték felvételüket a külképviseleti névjegyzékre, tehát ez utóbbiról is lesz elegendő adat: a „választási iroda a választópolgárt haladéktalanul felveszi a külképviseleti névjegyzékbe, egyidejűleg feltünteti a szavazóköri névjegyzéken a külképviseleti névjegyzékbe vételét”.

A központi névjegyzékkel való trükközéstől azért sem kell tartani, mert a szavazókörökben azok szavazóköri bontását íratják alá a választópolgárokkal; ezen a szinten tehát aligha lehetséges, hogy fiktív (nem választópolgár által leadott) szavazatokat juttassanak az urnákba. Nem áll fenn ez a veszély a nemzetiségi névjegyzékkel kapcsolatosan sem (az esetleges etnobiznisz pedig egészen más ügy).

A külhoni magyar állampolgárok tekintetében viszont egyelőre nem ír elő a törvény adatközlési kötelezettséget. Ha ez nem változik, az azt jelenti, hogy nem lesz információnk arról, hányan kérték felvételüket a levélben szavazók névjegyzékére. Ebben az esetben elképzelhető, hogy a külhoni szavazatok vonatkozásában a választási eljárás során az egyetlen nyilvános mozzanat a szavazatok megszámlálása lesz. A törvény lehetővé teszi ugyan, hogy az összegyűjtött levélszavazatok megszámlálásánál ne csak a munkát végző Nemzeti Választási Iroda munkatársai legyenek jelen, hanem „a Nemzeti Választási Bizottság, (…) a médiatartalom-szolgáltató képviselője, valamint a nemzetközi megfigyelő” is, arra egyiküknek sem lehet rálátása, hogy az urnákban összegyűjtött szavazatok mögött valóban választópolgárok állnak-e. Ha a feliratkozási időszak során nem lesznek naponta frissülő, a nyilvánosság számára ellenőrizhető statisztikai adatok arról, hogy mely országokból pontosan hányan vetették fel magukat a levélben szavazók névjegyzékére, akkor okkal merül fel a névjegyzékekkel való visszaélés, végső soron a választási csalás gyanúja.

Titkos névjegyzékkel nincs tiszta választás

A külhoni magyar állampolgárok egy része számára kétségkívül kockázatos lehet (elsősorban a szlovákiai és az ukrajnai magyarokról van szó), ha kiderül, hogy egy másik ország állampolgárságát is felvették. Ez indokolhatja a levélben szavazók névjegyzékének anonimitását, de semmiképp sem indokolhatja az említett– személyes adatokat nem tartalmazó – statisztikai adatok nyilvánosság elől való eltitkolását. Legfeljebb arról lehet vitatkozni, hogy az adatok milyen földrajzi mélységig legyenek nyilvánosak. Az országos bontás bizonyosan nem jelent kockázatot, a települési szint már esetleg: ennek alapján ugyanis elképzelhető, hogy bizonyos kistelepülések lakói beazonosíthatókká válnak a szlovák vagy az ukrán állam számára.

Ez a szempont talán árnyalhatja a Velencei Bizottság határozott álláspontját, amely 2002-es irányadónak tekintett „Code of Good Practice in Electoral Matters” című jelentésében leszögezi, hogy „a névjegyzékeknek nyilvánosnak kell lenniük”. Ha a személyes adatok nyilvánosságának korlátozása az említett okokból talán akceptálható is, szabad és tiszta választások elképzelhetetlenek titkosított névjegyzékek mellett.

A második Orbán-adminisztráció számos vitatható döntést hozott hároméves kormányzása során, amelyek egy része nem csak pártpolitikai alapon volt támadható. Az Alaptörvény negyedik módosítása azonban az eddigiekhez képest is merőben új minőséget jelent. Ezzel gyakorlatilag teljesen megszűnik a kontroll a parlament mindenkori kétharmados többségének akarata felett. Nemcsak a jelenlegi Fidesz-KDNP dominálta parlamentről van tehát szó, hanem a jövőben bármely politikai erő számára szabaddá válhat az út, hogy mindenféle ellensúly nélkül irányítsa Magyarországot.

Közjogi értelemben ráadásul mindez teljesen jogszerűen történhet, hiszen az elmúlt három évben gyakorolt kormányzati jogfelfogás szerint a jogszerűség pusztán formai kérdés. Ez a megközelítés jelent meg a köztársasági elnök nyilatkozatában is, Áder János ugyanis úgy fogalmazott: „Demokratának lenni annyit tesz, mint minden körülmények között ragaszkodni a jogállamiság formáihoz és kereteihez”. Eszerint tehát csak formák és keretek léteznek, a demokráciával és a jogállammal szemben semmiféle tartalmi követelmény nem támasztható. A törvénynek csak a betűjét kell betartani, a szellemét nem.

Ez azt is jelenti, hogy a módosítás hatályba lépése után bármilyen rendelkezés beemelhető az Alaptörvénybe. Ha a kétharmados többség például elrendeli, hogy Magyarország hivatalos nyelve holnaptól a svéd lesz, akkor ez intézményes úton nem akadályozható meg. A konkrét ötlet abszurd ugyan, a módosítás következtében előálló alkotmányos helyzet viszont még inkább az. A kormánypárti politikusok nem tudnak érdemben reagálni az ehhez hasonló felvetésekre, legfeljebb arra hivatkoznak, hogy ugyan mi motiválna bárkit, hogy ilyen értelmetlen lépésre szánja el magát. A kérdés viszont nem az, hogy a mindenkori kétharmad tesz-e, hanem az, hogy tehet-e ilyesmit. A válasz pedig az, hogy a negyedik alaptörvény-módosítás ezt lehetővé teszi. Ennek első bizonyítéka, hogy ugyanez a módosító csomag tartalmilag alaptörvény-ellenes intézkedéseket helyez el az Alaptörvényben, amelyek így már formailag valóban nem lehetnek alaptörvény-ellenesek, tartalmilag viszont azok maradnak – mi ez, ha nem jogi abszurd?

A jogállamiság többet jelent az éppen aktuális (és a kormányoldal által szövegezett) jogszabályok betartásánál. Magában foglalja a kiszámíthatóságot és a jogbiztonságot is, amelyet az Alaptörvény negyedik módosítása teljességgel felszámol.

A hatalommegosztás érvényesülésére nem azért kell vigyázni, mert önmagáért való érték volna, hanem mert ez a hatalommal való visszaélés intézményesített gátja. Ha egy kétharmados többséggel rendelkező politikai erő mozgásterének nincs határa, akkor az állampolgárok kiszolgáltatottakká válnak a hatalom gyakorlóival szemben, márpedig a kontroll nélküli hatalom nem józan belátásra és nem mértéktartásra ösztönöz.

I. Az Alaptörvény legitimitását, alkotmányként való elismerhetőségét – egyoldalú elfogadása, illetve a szabadság és egyenlőség eszméjét sértő rendelkezései miatt – már eddig is sokan megkérdőjelezték. Ha a benyújtott Alaptörvény-módosítást a kormánytöbbség megszavazza, azzal végképp és visszafordíthatatlanul megfosztja az Alaptörvényt azoktól a jellemzőktől, amelyek alapján egy jogszabályra alkotmányként lehet tekinteni. Valamely jogi dokumentumnak ugyanis nem elnevezése kölcsönöz alkotmányi/alaptörvényi minőséget, hanem funkciójához igazodó tartalma, kikényszeríthetősége és stabilitása. Ha a módosítás megtörténik, Magyarország Alaptörvénye e fogalmi elemek egyike szerint sem fog alkotmánynak minősülni.

a) Tartalmát tekintve az Alaptörvény – az alkotmányok általános funkciójával ellentétben – eddig sem szorítkozott az alapvető jogokat érvényre juttató és a közhatalom-gyakorlást keretek közé szorító szabályokra. A tervezett módosítás ebben még tovább megy: a kormányzat politikai akaratának megálljt parancsoló alapjogi rendelkezéseket számos kivételszabállyal egészíti ki. Ennek következtében az Alaptörvény ahelyett, hogy korlátok között tartaná a kormányzatot, rendelkezéseiben inkább alkotmányosan legitimálja annak alapjogsértő cselekvéseit. Az Alaptörvény szövege így paradox módon nem a polgár jogainak, hanem az egyes jogkorlátozó kormányzati cselekvéseknek biztosít alkotmányos védelmet.

b) A módosítás újabb támadást intéz az Alaptörvény rendelkezéseinek kikényszerítéséért, az alkotmányosság védelméért felelős intézmények ellen: egyrészről tovább szűkíti az Alkotmánybíróságnak a közpénzekkel összefüggő törvények alkotmányossági felülvizsgálatára vonatkozó hatáskörét, másrészről az Alaptörvény értelmezése során megtiltja mindenki, így az Alkotmánybíróság és a bíróságok számára is a hivatkozást Alkotmánybíróság precedens-jellegű döntéseire. Az Alaptörvény módosítása ezzel formálisan megszüntetné az alkotmányjogi kontinuitást az 1989/90 és 2011 közötti alkotmányfejlődés időszakával, és eltörölne minden olyan alkotmányossági követelményt, amelyet az Alkotmánybíróság az alkotmányos átalakulást megtestesítő 1989. évi alkotmányra alapított.

c) Bár az Alaptörvényt is az állandóság deklarált szándékával írták megalkotói, a kilátásba helyezett módosítással a kormányzat a szó szoros értelmében vett aktuálpolitikai alkotmányozást vinne végbe. A kormánytöbbség az Alaptörvényben készül felszámolni azokat a korlátokat, amelyek az elmúlt időszakban – legalábbis formailag – korlátozták vagy a közeljövőben feltehetően korlátoznák akarata megvalósításában. Az Alkotmánybíróság által az Alaptörvény hatálybalépése óta megállapított Alaptörvény-ellenességeket a módosítás úgy orvosolja, hogy az Alaptörvény-ellenes alapjog-korlátozó szabályokat magába az Alaptörvénybe iktatja. A módosítás reflektál a jelenlegi alkotmányossági vitákra is, amennyiben az alkotmányellenes-gyanús, ám az Alkotmánybíróság által még nem megítélt szabályokat is az Alaptörvénybe helyezi.

A tervezett módosítás arról is gondoskodna, hogy az Alaptörvény a későbbiekben is bármikor átírható legyen az éppen aktuális politikai igényeknek megfelelően.  A kormányzat a későbbi esetleges alkotmánymódosítási igényeinek úgy ágyaz meg, hogy kizárja, hogy az Alkotmánybíróság a jövőben tartalmi alkotmányossági kontroll alá vonja az Alaptörvény a mostanihoz hasonló, aktuálpolitikai érdekeket szolgáló módosításait. Ezzel lényegében a jelenlegi kormánytöbbség bármely intézkedését Alaptörvény-konformmá teheti, úgy, hogy pillanatnyi érdekéhez igazítja az Alaptörvényt.

II. A tervezett módosítás szinte valamennyi szakaszában az alkotmányosság tartalmi követelményei, vagy a közelmúltban született alkotmánybírósági határozatok szerint az alkotmánnyal ellentétes rendelkezéseket emelne az Alaptörvénybe.

• 1. cikk: Az Alaptörvény eddig nem korlátozta a család fogalmát a házasságra és a szülő-gyermek viszonyra, a magánélet e lényegi kérdésében való döntéshozatalt a polgárokra bízta. Ezt az értelmezést az Alkotmánybíróság is megerősítette. A módosítás után viszont már csak az ilyen családok számíthatnak alkotmányos védelemre. Az Alaptörvény így maga különböztet majd meg hátrányosan emberi kapcsolatokat, következésképpen az Alaptörvény családfogalmán alapuló korlátozások törvénybe foglalásával okozott hátrányos megkülönböztetés már nem lehet ellentétes az Alaptörvénnyel.

• 2. cikk: Az Alaptörvény eddig nem foglalkozott a köztársasági elnöknek az Alaptörvény-módosításával összefüggésben gyakorolt alkotmányossági vétójogával. A módosítás nyomán Alaptörvény-módosítás alkotmányossági felülvizsgálatát csak eljárási szabályok megsértése miatt kezdeményezheti az államfő, tartalmi kifogást az alkotmányossági vétója keretében a továbbiakban nem tehet.

• 3. cikk: Az Alaptörvény eddig is sajátos történelemszemléletet tükrözött, azonban eddig nem minősített történelmi korszakokat, eseményeket és szereplőket úgy, hogy annak egyúttal konkrét jogi következményei is legyenek. A módosítás nyomán az Alaptörvény Magyarország legújabbkori történelmét minősíti, és erre való tekintettel olyan kézzelfogható jogkorlátozási lehetőségek előtt nyitja meg az utat, mint például a nyugdíjmegvonás, a személyes adatok nyilvánossága és bűncselekmények elévülésének kizárása. Azt ugyanakkor kifejezetten megtiltja, hogy az államszocializmus miatt jogsérelmet szenvedettek új kárpótlási igénnyel lépjenek fel. A jogkorlátozások alkotmányos lehetőségét a tervezett módosítás tágra nyitja, a történelmi események megítélését pedig, ami a jogkorlátozás alapjául szolgál, nem a történészek végzik, hanem maga az Alaptörvény megalkotói.

• 4. cikk: Az Alaptörvény szerint eddig mind az egyéni, mind a közösségi vallásgyakorlás szabad volt, ennek megfelelően az egyházalapítás joga is szabadságjogként biztosíttatott. A módosítás alaptörvényi szinten rögzítené, hogy az egyházzá válás a politikai hatalom mérlegelésétől függ, az egyházalapítók csak a kétharmados parlamenti többség támogatásával alapíthatnak egyházat. Az egyházalapítás joga így már az Alaptörvény szerint sem  szabadságjog. A szabályozás a már megszerzett egyházi jogállástól is megfosztott számos vallási közösséget.

• 5. cikk: Eddig a választási kampány idején a politikai beszéd lehetőségei a kampányidőszakon kívüli időszakokhoz képest is szélesebbek voltak. Nemrégiben az Alkotmánybíróság Alaptörvény-ellenesnek talált olyan törvényi szabályokat, amely a politikai hirdetések közzétételét a kampányidőszakban korlátozta. A tervezett módosítás lényege, hogy a választásokon magukat megmérettetőknek a korábbiaknál kevesebb lehetőségük legyen arra, hogy üzeneteiket a választópolgárokhoz eljuttassák.

Mindeddig a véleménynyilvánítás szabadsága magas szintű alkotmányos védelmet élvezett, amelynek alapvetően az egyének jogai szabtak határokat. A módosítás lényege, hogy egyes önkényesen kiválasztott (nem feltétlenül kisebbségi, hanem akár éppen többségi) csoportok méltóságát sértő megnyilvánulásokkal (akár éppen a hazafias, de a nemzetet ostorozó költemények szerzőivel)  szemben jogi eszközökkel is fel lehet lépni.

• 6. cikk: Az Alaptörvény eddig biztosította az egyetemek autonómiáját. A módosítás lényege, hogy gazdasági kérdésekben az autonómia teljesen megszűnik, az egyetemek e tekintetben a kormány felügyelete alá kerülnek.

• 7. cikk: Az Alaptörvény eddig biztosította a felsőoktatáshoz való jogot, amit az állam anyagilag támogatott. A módosítás után az Alaptörvény a szegényebb anyagi hátterű családok gyermekei számára ezt csak akkor biztosítja, ha vállalják a hazai kényszerfoglalkoztatás (röghöz kötés) következményeit.

• 8. cikk: Az Alaptörvény eddig garantálta az emberi méltóságot. A módosítás nyomán azok a kiszolgáltatott személyek, akiknek nincs máshol lakniuk, mint az utcán, e helyzetük miatt büntethetővé válnak. Tényleges büntetésükre az Alaptörvény maga ad felhatalmazást. Mindeközben a módosítás értelmében az államnak államcélként csak törekednie kell arra, hogy a hajléktalanoknak szállást biztosítson, jogi értelemben vett kötelezettsége erre nincs. A közterületen „életvitelszerű tartózkodást” büntető jogszabályokat egyébként nemrég az Alkotmánybíróság Alaptörvény-ellenesnek találta.

• 9. cikk: Mostanáig az Alaptörvény nem korlátozta a nemzetiségként való elismerést. A módosítás alapján az Alaptörvény szerint az elismerés meghatározott idejű honossághoz és létszámhoz lesz köthető.

• 10. cikk: Az Alaptörvény szerint eddig az országgyűlési képviselők tevékenységüket a köz érdekében végezték, e tekintetben nem voltak utasíthatók, munkájukat – a szabad mandátum elve alapján – kizárólag az alkotmányos jogszabályok korlátozhatták. A módosítás után a pártpolitikus házelnök is rendszabályozhatja őket, rendészeti és fegyelmi jogkört gyakorol, amiben egy új fegyveres szervezet is a segítségére lesz, és ezt a jogát az Alaptörvény garantálja.

• 12. cikk: Az Alaptörvény eddig nem korlátozta az Alkotmánybíróságot abban, hogy az Alaptörvénynek azaz alkotmányosságot durván sértő módosításait megvizsgálja. Ezt a jogát megszüntetné a módosítás, így a jövőben bármilyen alapjogsértés az Alaptörvénybe írható, köztük olyanok is, amelyek akár ellentétesek a nemzetközi joggal is. Az Alkotmánybíróság ennélfogva – ha a kormánytöbbség alkotmányozó többséggel rendelkezik – feleslegessé válik.

• 13. cikk: Az Alaptörvény eddig nem foglalkozott a bíróságok igazgatásának szervezeti kérdéseivel. A módosítás az Alaptörvény szintjére emeli a Velencei Bizottság szerint is kifogásolt központosított igazgatási modell legalapvetőbb szabályait, az igazgatás feladatait az Országos Bírósági Hivatal végzi majd az Alaptörvény szerint is, miközben a bírói önkormányzati szervek csak közreműködnek a bíróságok igazgatásában.

• 14. cikk: Az Alaptörvény szerint mindenkinek joga van a törvényes, független és pártatlan bírósághoz, valamint a fair eljáráshoz. A módosítás nyomán az Alaptörvény szerint is lesz lehetőség arra, hogy a bírósági igazgatás csúcsszerve egyes ügyeket elvonjon a törvény szerint illetékes bíróságtól, az eljárásra egy másik bíróságot jelöljön ki.

• 15. cikk: Az Alaptörvény szerint mindenkinek joga van a törvényes, független és pártatlan bírósághoz, valamint a fair eljáráshoz. A módosítás nyomán az Alaptörvény szerint is lesz lehetőség arra, hogy legfőbb ügyész egyes ügyeket elvonjon a törvény szerint illetékes bíróságtól, az eljárásra egy másik bíróság előtti vádemelésre adjon utasítást.

• 17. cikk: Az Alaptörvény eddig is – elfogadhatatlan módon – korlátozta az Alkotmánybíróság hatáskörét a közpénzügyekkel összefüggő törvények alkotmányosságának vizsgálatára, mindaddig, amíg az államadósság a teljes hazai össztermék felét meghaladja. A módosítás a hatáskör-korlátozást kiterjesztené, amennyiben a magas államadósság idején hatályba lépett törvények alkotmányossága akkor sem lesz vizsgálható, ha az államadósság a teljes hazai össztermék felét már nem haladja meg.

A módosítás ugyancsak kötelezővé tenné adó kivetését arra az esetre, ha az államadósság a teljes hazai össztermék felét meghaladja, és akár az Alkotmánybíróság, akár az Európai Unió Bírósága, vagy bármely más bíróság, illetve jogalkalmazó szerv az államot olyan fizetési kötelezettségben marasztalja, amit a központi költségvetésben nem terveztek.

Azt, hogy hogyan kell számítani a teljes hazai összterméket, vagyis azt, hogy mikor szűnik meg az Alkotmánybíróság hatáskörének korlátozása,ebben a tekintetben, az Alaptörvény továbbra sem határozza meg.

• 19. cikk: Az Alkotmánybíróság a szabadságjogok, a hatalommegosztás elvei tekintetében és minden olyan esetben, amelyben az Alaptörvény rendelkezése érdemben nem tér el a megelőző köztársasági alkotmány megfelelő rendelkezésétől, épített korábbi gyakorlatára mint precedensekre, és ezt az egyik legújabb, 2012-es határozatában elvi éllel is lefektette. Idézzük: „Az Alkotmánybíróságnak azokra az alapértékekre, emberi jogokra és szabadságokra, továbbá alkotmányos intézményekre vonatkozó megállapításai, amelyek az Alaptörvényben nem változtak meg alapvetően, érvényesek maradnak (…), értelemszerűen irányadók az Alaptörvényt értelmező alkotmánybírósági döntésekben is. Ez azonban nem jelenti az előző Alkotmányon alapuló határozatokban kifejtettek vizsgálódás nélküli, mechanikus átvételét, hanem az előző Alkotmány és az Alaptörvény megfelelő szabályainak összevetését és gondos mérlegelést kíván.” Ezzel szemben a módosítás az Alaptörvény mondaná ki, hogy a hatálybalépése előtt meghozott alkotmánybírósági határozat és annak indokolása az Alaptörvény értelmezése során nem vehető figyelembe.

• 22. cikk. Az Alaptörvény alapján eddig rokkantság esetén minden magyar állampolgár törvényben meghatározott támogatásra volt jogosult. Annak érdekében, hogy a rokkantnyugdíjazás megváltoztatása Alaptörvény-ellenességének megállapítását elkerüljék, a jövőben a rokkantak helyett csak a fogyatékosoknak biztosítaná ezt a jogot az Alaptörvény.

]]> http://elemzoblog.hvg.hu/2013/02/26/mire-is-keszul-az-alkotmanyozo-hatalom/feed/ 0 http://elemzoblog.hvg.hu/2013/02/22/tizenot-europai-unios-orszaggal-kerultunk-konfliktusba/ http://elemzoblog.hvg.hu/2013/02/22/tizenot-europai-unios-orszaggal-kerultunk-konfliktusba/#comments Fri, 22 Feb 2013 10:36:10 +0000 policysolutions http://elemzoblog.hvg.hu/?p=512 Az európai uniós tagállamok közel kétharmadával került 2010 májusa óta konfliktusba a magyar kormány a Policy Solutions friss elemzése szerint. Bár mindössze négy ország vezetője fogalmazott meg gazdasági témájú kritikát, a demokráciával kapcsolatos aggodalmainak minden második tagállam hangot adott. Köztük olyanok is, melyek nem rendelkeznek jelentős magyarországi érdekeltséggel.

A kormányváltást követő közel három év számos nemzetközi konfrontálódást eredményezett, melyek közül a Magyarország és Románia között a székelyzászló használata miatt kibontakozó diplomáciai összetűzés meghatározó államközi konfliktusává nőheti ki magát. Az eset apropóján a Policy Solutions megvizsgálta, hogy 2010 májusa óta milyen kormányzati szintű konfliktusok keletkeztek hazánk és az Európai Unió tagállamai között. Az elemző intézet csak és kizárólag azokat az ügyeket vizsgálta, melyekről a média is beszámolt, vagyis a sajtónyilvánosságot az elemzésbe való bekerülés alapvető kritériumnak tekintette

A vizsgálat alapján kiderült, hogy az Orbán-kormány közel három éves tevékenysége során az Európai Unió 26 másik tagállama közül tizenöttel, vagyis a tagállamok többségével, közel kétharmadával került kisebb-nagyobb kormányzati szintű konfliktusba.

A bírálatot megfogalmazó országok között túlnyomó többségben – tízen – vannak a nyugat- illetve észak-európai, régi tagállamok, a kelet-közép-európai országok közül öttel került nézeteltérésbe a magyar kormány. A jószomszédi viszony mítoszát foszlatja szét, hogy a Magyarországgal határos uniós tagállamok mindegyikével (Ausztria, Románia, Szlovákia és Szlovénia) konfliktusba került hazánk az elmúlt közel három év folyamán. A szomszédos országokon kívül felülreprezentáltak még az északi, skandináv tagországok, akik közül Dánia, Finnország és Svédország egyaránt kritikával élt Magyarország irányába. Hazánk ugyanakkor relatíve konfliktusmentes viszonyt ápol a balti régióval, illetve a déli országokkal, közülük egyedül Olaszország részéről érkezett – visszafogott – kritika a magyar kormány tevékenységével kapcsolatban.

Jól látható, hogy leginkább a magyarországi demokrácia általános helyzete miatt aggódnak az unión belül, ez késztette megszólalásra az Európai Unió tizenkét tagállamának politikusait, illetve diplomatáit. A demokráciával kapcsolatos problémákat megfogalmazó tagállamok között felülreprezentáltak a régi, nyugat-, illetve észak-európai tagállamok, a régiónkba tartozó országok közül csupán Bulgária, Csehország és Szlovénia miniszterelnöke illetve külügyminisztere adott hangot ellenérzéseinek.

Az Orbán-kormány a demokratikus rendszer átalakítását érintő intézkedéseit bíráló külföldi kritikákat legtöbbször arra hivatkozva igyekezett figyelmen kívül hagyni, hogy azt állította, a bírálók valójában a gazdasági érdekeik vélt vagy valós féltése miatt kritizálják Magyarországot. Vagyis a demokrácia gyengítésének vádja mögött valójában jól meghatározott gazdasági érdekek állnak. A kormány ezt a fajta érvét cáfolja a Policy Solutions kutatása. Látható ugyanis, hogy azon uniós tagállamok közül, akikkel valamilyen nézeteltérés, kritika, vagy konfliktus jelent meg a 2010 májusát követő csaknem három év során, mindössze négy ország fogalmazott meg gazdasági témájú kritikát is, miközben a demokráciával kapcsolatos aggodalmainak jóval több uniós ország hangot adott, köztük olyanok is, melyek nem rendelkeznek jelentős magyarországi érdekeltséggel.

A teljes elemzés letölthető itt.