Kilenc hónappal azután, hogy a magyar kormány újra az IMF-hez fordult, megkezdődtek a hivatalos tárgyalások egy esetleges hitelszerződésről. A hosszúra nyúlt rákészülés végén már mindenki számára egyértelmű volt, hogy a kormány időhúzásra játszik, most mégis sokan azt hiszik, ez egy csapásra megváltozhat. Pedig a taktikázás vélhetően ezután is folytatódni fog: ezt bizonyítja, hogy mióta hivatalos időpontot kapott az ország, a kormányzati kommunikáció ipari méretekben kezdett el újabb konfliktusos ügyeket előállítani. A munkavédelmi akcióterv, a tranzakciós adó és annak kiterjesztése, a felpuhított költségvetés, a vagyonadó nyilvános elutasítása illetve az egykulcsos adó melletti kiállás önmagukban is elegendőek lennének a tárgyalások megakadásához, de így csomagban erősen megkérdőjelezik a kormány elkötelezettségét a megállapodás iránt.

A tárgyalások lezárásának időpontjára a fentiek miatt felesleges tippeket adni. Bármilyen egyszerűen hangzik, a hitelszerződés akkor fog létrejönni, ha a magyar kormány meghozza azt a politikai döntést, hogy valóban igényt tart a nemzetközi segítségre. Ezt a pálfordulását elsősorban a piac kényszerítheti ki, de nem elképzelhetetlen, hogy az idő múlásával belpolitikai szempontból is kisebb veszteségként tekintenek majd a „függetlenség” részleges feladására, mint a „szabadságharc” folytatására.

Lehet azt mondani, hogy a kormány az elmúlt hónapokban, technikai értelemben ügyesen húzta az időt és lavírozott a megállapodás lehetőségét lebegtetve. Ám mielőtt ezt komoly politikai sikernek minősítenénk néhány körülményt érdemes mérlegelni.

Először is a hitelszerződés az EU/IMF-páros számára a legkevésbé sem sürgős: a nemzetközi szervezeteknek nem jelent különösebb gondot, ha nem kell egy újabb tagállamnak hitelt adni, ráadásul az idő nekik dolgozik, a hónapok múlásával saját tárgyalási pozíciójuk inkább erősödik. A focipályán egy 2-0-s vezetésben lévő csapat ellen is lehet nagyon látványos jelenetekkel húzni az időt, de taktikai szempontból bizonyosan nem bölcs döntés.

Másrészt az időhúzó taktika  sikerességénél fontosabb kérdés, hogy maga az alapstratégia helyes-e. Az nem vitatható, és ma már a kormány is elismeri, hogy a megállapodás létrejötte után jelentősen olcsóbb lenne az ország finanszírozása. Azt nyilván csak hosszabb távon lehet majd megmondani, hogy az unorthodox lépések megérik-e ezt a jelentős pluszköltséget, mindenesetre jelenleg nem erre utalnak a számok.

Harmadrészt fontos látni, hogy a kormány hitelessége jelentősen sérült az elmúlt kilenc hónapban: a lavírozásnak ez nyilván elkerülhetetlen mellékhatása. Ha például néhány nappal a kohéziós támogatások felfüggesztésének visszavonása után a kormány az idei és a jövő évi költségvetést is felpuhítja, ráadásul büszkén vállalja trükkjét, akkor legközelebb – amikor esetleges szükség is lenne rá – nyilván nehéz lesz hosszú távon is hiteles költségvetést lerakni az asztalra és a nemzetközi szervezetek is jobban átgondolják, hogy milyen feltételek mellett adnak pénzt.

Az időhúzás belpolitikai szempontból csak úgy lehet siker, ha végül nem jön létre a megállapodás: akkor lehet azzal érvelni, hogy a kormány megvédte a saját intézkedéseit, és mind a piacokat, mind a nemzetközi szervezeteket becsapva megnyerte a csatát. Ha mégis lesz hitel, akkor nagyon nehéz megmagyarázni a választóknak, hogy mi értelme volt hónapokon keresztül súlyos pénzeket kidobni az ablakon és eközben jelentősen rontani saját tárgyalási pozíciónkat. Az elmúlt kilenc hónap időhúzása még pusztán technikai szempontból is csak akkor lehet hatékony eszköz, ha végül sikerül elkerülni a megállapodást.